Cicaharc királynők módjára
"Én úgy emlékszem, ez a darab nem egészen erről szól" – írja egy barátom Facebook-cseten, akire az előadás szünetében írok rá, mert olyasvalamit látok viszont a színpadon, amiről épp legutolsó találkozásunkkor beszélgettünk. Ő csak annyit tud, Friedrich Schiller Stuart Máriáját nézem épp az Örkényben, de nyilván az eredeti darabra asszociál, elnyomásra, önkényre, mindarra, ami a felvilágosodásban központi probléma lehetett (érdekes, ahogyan amúgy a felvilágosodás kezd mostanság jellegzetesen az a kor lenni, amihez valamiért, valami a jelen számára fontosért visszanyúlunk). De nem látja, hogy mi van ott előttem a színpadon, mi az, ahogyan két nő viaskodik a másikkal, az egyik belső küszködése talán hangsúlyosabb a másiknál, így fordul át az eredeti darab önmaga ellentettjévé, ahogy Erzsébet királynő válik főszereplővé, az ő identitásválsága és belső szerepkonfliktusai. A hatalmi és politikai szituációk ehhez csak a hátteret szolgáltatják.
Én nem tekintem magam feministának a szó hétköznapi értelmében. Sőt, nagyon is hímsoviniszta tudok lenni, tulajdonképpen nem érdekel, hogy ostoba nőcskének tartják az ostoba nőcskéket, csak engem ne tekintsenek annak csupán azért, mert (vonzó megjelenésű) nő vagyok. De van az európai történelem egyetlen egy nő, akinek saját nő mivoltával kapcsolatos problémái, szerepkonfliktusai, áldozathozatalai vagy épp kényszerpályái nagyon is érdekelnek. Vagyis pontosabban mindaz, amit mint lehetséges regény-, színdarab- vagy épp filmszereplőbe az egyes szerzők beleláthatnak. Lenyűgöz egy a társadalmi hierarchia csúcsán található nő saját nő mivolta miatt elszenvedett tragédiája.
Az Örkény István Színházban Mikó Csaba átirata és Gáspár Ildikó rendezése által átkomponált darab pedig éppen erre helyezi a hangsúlyt. I. Erzsébet számára a kivégzett Stuart Mária nem azért kísértő árnyék (az előadás végén a fénytechnikai trükkel különösképp), mert mint politikai ellenfelét - nem egészen egyenes módon – likvidáltatta, hanem mert azt a nőtípust jeleníti meg, amilyen ő sosem lesz. A biológiai nőiségét önfeledte megélő, a társadalmi nőszerepek adta konfliktusoktól érintetlen ösztönlényt. Az ösztönt, a zsigeri létezést az intellektussal és a lehetséges szerepminták közti tudatos döntéssel szemben.
Ezt a jelen darabbeli Máriát nem érdeklik az elvárások, nem izgatja, hogy vágyai kiélése királynőhöz méltatlan viselkedést eredményeznek. Nem izgatja azt sem, ha térden csúszva kell könyörögni életéért, sem az, hogy egy óvatlan pillanatban kitör belőle a düh, előre el nem tervezetten, szenvedélyesen éli át azt is, ahogy Erzsébetre támad, hogy aztán beteljesedjen végzete, a vágyvezérelt ösztönlény idő előtti bukása.
 |
| Kép forrása: orkenyszinhaz.hu |
Ezzel ellentétben Erzsébet, amikor csupán egy fél mondatban a férjhez menésről és gyermekszülésről beszél, akkor is csak az elvárásokat érzékeli, és hogy hiába vagy a hierarchia a csúcsán, nőként a társadalmi női szerepelvárások kontextualizálják az életedet. És ő, aki folyton reflektál saját nő és uralkodói mivoltára kell, hogy életbe maradjon, hogy aztán újra és újra ezen agyaljon. Ebből a szempontból nem véletlen hát, hogy képtelen határozott, nyílt, egyenes döntést hozni Mária kivégzése ügyében.
Hogy a két nő egymás ellentettje, egymás veszte, mi sem bizonyítja jobban, mint az egyforma öltözék, ez a klasszikus, puritán fekete szoknya és az ugyanolyan, egyszerű hajviselet. Valamint az, hogy talán két-három jelenet kivételével a két szereplő együttesen ott tartózkodik a színpadon. Ha Erzsébet jelenete van, Mária ott köröz a - tulajdonképpen börtönét jelentő - szobában, kezében imádságos könyvvel vagy talán épp a Bibliával. Ha Mária jelenete, akkor Erzsébet rendre feltűnik az a panorámaablakon túli erkélyen, sétálgatva, távcsövével az impozáns kilátást bámulva. Ami persze finoman, árnyaltan utal arra is, hogy egyikük szabad, míg a másik be van zárva.
Az öltözet máskülönben is fontos szerephez jut. Míg a két főszereplő a nagyjából 17-19. századi puritán angolszász női öltözködést képviseli, a többi szereplő az 1960-as/'70-es évek kádári (vagy kibővítve, közép-európai szocialista) világára jellemző gyári, mérnöki vagy üzemvezetői (de nyilván valamiféle, a rendszeren belüli vezető beosztást érzékeltető) szürke köpenyben jelenik meg. Egyáltalán, míg a színpad közepe egy puritán szoba, addig a színpad széle tele van a nagyjából fél évszázaddal ezelőtti világot megidéző díszletrészletekkel. Máriához fogva tartói és vendégei egy tökéletesen ugyanolyan liftben jutnak fel vagy le – ezt ugye konkrétan nem tudhatjuk –, mint amivel én is nap mit nap közlekedem egy az 1960-as években épült budai társasházban. Vagy éppenséggel ott van a liftkarbantartó és/vagy portás fazon, a szerelés közben hallgatott rádió, vagy épp a hangosbemondó, amin keresztül időnként fontos információk jutnak el a szereplőkhöz, de ha jól emlékszem, talán fordítva is, Erzsébet is ad a falra szerelt eszközön keresztül parancsot.
Mintha ez a jellegzetes Kádár-kori miliő is arra akarna reflektálni, hogy igen, valóban, volt egy 18. század, volt ez Friedrich Schiller, volt egy bizonyos korra jellemző gondolkodás, ami a korra jellemző történelmi drámákat szült, de közben a 20. század megtanított arra is minket, hogy mindezt már ne vegyünk annyira szívünkre, egy ilyen évszázad után egyszerűen cinikusabbak lettünk a hatalom, zsarnokság, önkény, diktatúra fogalmait illetően, Már nem ezeken a kifejezéseken és a mögöttük álló jelentésmezőkön van a hangsúly, hanem az egyénen, az egyén vívódásain, az egyén döntésein, az egyén tragédiáin mindezek mögött. És tök mindegy, hogy ez a bizonyos egyén a hierarchia csúcsán, vagy a bürokrácia legalsó fokán álló valaki-e, mondjuk egy kis lelkiismeretes aktatologató kis szürke egér, aki mások döntésképtelenségének súlyát is magára kénytelen venni.
Van még egy jellemzője a darabnak, ami a gender-szempontú értelmezés felé tereli a nézőt: annak kérdése, hogy mely szereplőket játsszák nők és melyeket férfiak. Úgy tűnik, hogy az Örkény Színház darabja egy pozitív-negatív felosztás mentén vált nemet. Paulet, Mária őrzője elvből gondolja úgy, hogy rabja méltatlan a skót királynői címre, ám van olyan lojális saját uralkodójához, hogyha Erzsébet az parancsolná, holnaptól nem foglárja, de szíves vendéglátója lenne Máriának. Talbot, a tanácsadó, aki – mivel nő játssza egy női uralkodó mellett – afféle nevelőnő érzetét is kelti egyben, akit az Igazság (így nagybetűsen) érdekel. A karakter érdekessége még, hogy a szürke üzemi köpeny alatt ugyanolyan szoknyát visel, mint a két főhősnő, mintha arról lenne szó, hogy ő is megküzdött azokkal a problémákkal fiatalkorában, mint ami a királynőknek sajátjuk, de ma már betagozódott a társadalomba, ebből a pozícióból igyekezne lehetőleg minél igazabban cselekedni. Míg Davison, a maga lelkiismeretességével, a királynő belső vívódásainak kvázi külső megtestesüléseként, de a ranglétra alján állva szimplán megszívja.
Ezzel szemben a férfiak? Mortimer, mint a nemes ügyért – Máriáért – életét feláldozni képes férfi abban a a pillanatban, hogy kiderül, a nő csak rá számíthat, azonnal megerőszakolná, Burleigh egy vérengző barom, aki fel sem fogja, úrnője, Erzsébet vívódásait, míg Leicester grófjának éppúgy nem hisszük el a skót királynőnek vallott szerelmét, mint az Erzsébet felé mímeltet, és a kivégzés utáni nyavalygását is csak rossz ripacskodásnak tekinthetjük.
 |
| Kép forrása: orkenyszinhaz.hu |
Összegezve tehát, ha csak hallomásból tudtam volna én is, hogy Friedrich Schiller darabját játsszák az Örkény István Színházban, és nem láttam volna mondjuk az előadás plakátját - amire, mikor megpillantottam, rögtön azt mondtam, ezt a darabot látnom kell -, akkor valószínűleg nem mentem volna el, mert Schiller nem különösebben érdekel. Aztán ott a darab során bebizonyosodott, bizony ezt kár lett volna kihagynom.
***
Szereposztás:
Erzsébet, Anglia királynője Sárosdi Lilla mv.
Stuart Mária, Skócia királynője, angol fogságban Hámori Gabriella
Leicester, Erzsébet kegyence Polgár Csaba
Burleigh, Erzsébet főkincstárnoka Vajda Milán
Talbot, Mária előző őrzője Pogány Judit
Paulet, Mária jelenlegi őrzője Takács Nóra Diána
Mortimer, Paulet unokaöccse Ficza István
Aubespine, francia követ Znamenák István
Davison Spiegl Anna mv.
Kent Kákonyi Árpád
Idegen Bercsényi Péter mv.